Emlékek a magyar kosárlabda hajnaláról
(2007. 33.
hét)
|
III. Európa-bajnokság
1939. május 21-28.
Kaunas, Litvánia
Olaszország–Magyarország 39-21
Lettország–Magyarország 58-24
Észtország–Magyarország 64-18
Lengyelország–Magyarország 42-20
Litvánia–Magyarország 79-15
Franciaország–Magyarország 45-19
Magyarország–Finnország 45-16
Végeredmény:
1. Litvánia
2. Lettország
3. Lengyelország
4. Franciaország
5. Észtország
6. Olaszország
7. Magyarország
8. Finnország
A magyar
csapat tagjai:
Bajári Géza, Csányi Sándor, Csányi Zoltán, Gyimesi János,
Kardos Géza, Stolpa Gyula, Szabó János, Szamosi István, Szathmáry
Aba, Velkei Ferenc. Szövetségi kapitány: Király István
|
Szabó János testnevelő tanár az 1948-ban
megjelent Kosárlabda című füzet előszavában emlékezett meg a
III. férfi kosárlabda Európa-bajnokságon, illetve a csarnokon kívül
szerzett litvániai élményeiről.
„Amikor ezeket a sorokat írom, nem
tudok másra gondolni, mint arra a felejthetetlen élményre, amelyet a
kosárlabdázással való találkozásom váltott
ki bennem. Téved az, aki
azt gondolja, hogy ez akkor történt, amikor először éreztem az örömet,
amit az első nagy mérkőzésen szerzett kosár jelentett.
Nem. Ez sokkal
később történt. Akkor már válogatott játékos voltam.
1939-ben a III.
Európa-bajnokságon Kaunasban, amikor az első edzéseken
láttam az
amerikai litvánokat, elámultam. De meglepve tapasztaltam, hogy
a
valódi litvánok, a hazaiak is közel vannak amerikai honfitársaik
tudásához. Elgondolkoztam, hol tanultak meg így játszani?
Délutáni sétámon megkaptam a választ.
Az egyik utcában sétálva, hangos gyermekzsivaj ütötte meg a fülemet.
Kíváncsi lettem. Vajon ezek a litván gyerkőcök ugyanúgy játszanak,
veszekszenek, mint nálunk? Benyitottam a kapun és bementem a lármás
udvarba. Labda. Na, ez nálunk is van. Önkén-
telenül is kerestem a
téglákból vagy kabátokból rögtönzött focikapukat. Hiába. Amint a falra
néztem, megdobban a szívem. Szabályos magasságban gyűrűt vertek a
gyerekek a falba és vastag, fekete vonallal megvonalazták a palánkot. A
nagy veszekedést a választás okozta. Végre megegyeztek és el kezdtek
játszani. De milyen ragyogó technikával és magasan fejlett technikai
elgondolásokkal. Mint az akkori magyar válogatott!
 Sokáig néztem a gyerekeket. Mikor
megálltak pihenni, oda-mentem hozzájuk, elkértem a labdát és próbáltam
a nagy csodát: a horogdobást. Nem ment. A kis bajnokok nem nevettek
ki, odajöttek és nagy igyekezettel tanítottak. Amikor az elsőt jól
csináltam, nagyobb volt az örömük, mint az enyém.
Azután
megint ők játszottak. Én azonban már nem őket láttam.
Én már magyar
gyerekeket láttam, amint másznak a falra és bekalapálják a gyűrűt.
Egyszerre sok helyen. Pesten, vidéken, nagy és kis városokban
egyaránt. Láttam, amint a játszótereken felállítják az első szabályos
állványt és utána sokat, nagyon sokat, azután láttam a gyerekeket a
palánkok körül. Láttam, hogy ontják a tehetségeket a
kosárlabdagrundok.
Sajnos mindez csak álom eddig. De csak
eddig. Szeressük ezt a szép és nemes játékot, szerettessük meg sok
emberrel, mert akkor az álom valóra válik.
Budapest, 1948. október hó.”
|
